A “jófejanya” nap

Én tényleg nem csináltam semmit. Vagy legalábbis nem tudok róla, hogy csináltam volna valamit, mert ha tudnám, hogy mit, akkor felírnám a varázsreceptek közé, amik szuperül működnek. Épp indultunk a városba közösen, autóval. Ez egy ideje nagyjából mindig ugyanúgy zajlik: én megosztom a netem a kölyökkel, ő zenéket hallgat a fejhallgatójával és közben a barátaival chatel. Én meg a barátnőimmel csacsogok. Most teljesen máshogy zajlott! Beült mellém és közölte, hogy most ne beszélgessek a barátnőimmel, mert mindig csak azt teszem. Kérdőn néztem rá, mert nem tudtam mire vélni ezt a kezdést. Ő azzal folytatta, hogy kérdezzek tőle azt, amit csak akarok. Szinte pironkodni kezdtem ettől a váratlan nagy bizalomtól és közeledéstől.  Hirtelen úgy éreztem magam, mint tiniként az első randin. Igazán nem is tudtam, hogy mit kérdezzek. Szóhoz sem jutottam, miközben vadabbnál vadabb kérdések merültek fel bennem. Nem akartam visszaélni a helyzettel és belecsapni a legmélyebb témákba, így visszaadtam a labdát. Meséljen ő. De ő csak erősködött, hogy nem, nem kérdezzek. Bármit. Szeret és elmondja. Ööööö…. ez megint biztosan valami hormonális izé, amit a pszichológus keresztanyja biztosan el tudna magyarázni nekem, hogy miért van. Hónapok óta nem volt ilyen. Még az osztálytársai nevét sem nagyon tudom, mert az az ő dolga. Hát kérdeztem. Ki ciki és ki nem a suliban, miért ciki? Mi a menő most? Ő menő-e? Melyik tanár jófej és melyik hülye? És miért hülye, aki hülye? Ki tetszik neki és szerelmes-e? És ki a barát a haver és az ellenség? És ült mellettem és mesélt és mesélt és mesélt! A szívem csordultig… És azt is mondta, hogy jófej anya vagyok…. Mi történt? Nem tudom! De ma én minden körülmények között jófej anya vagyok úgy látszik!