A legnehezebb talán a kávézásokat lesz elengednem. Igazi finom kávékat készítettünk. Mindketten. Azt hiszem, ez mindkettőnknek fontos volt. A gép frissen darálta a kávét. Tudtuk, hogy az a gép melyik kávéval csinál finom kávét. Sokfajta beállítást ismertünk. Olyan ittunk mindig, amilyenre éppen vágytunk.

Szabi leginkább a kis kockás üvegpohárban. A poharat forró vízzel felmelegítve előbb. Majd erős kávé, egy tejszín és két cukor. Kanállal, mert a kávé kevergetése is fontos tényező. El sem hiszem, hogy egyszer ez már nem lesz a részem… és elkoptatja az idő és az új történetek, életek… Szerettem ezt. Nagyon…

Nekem több bögrém is volt. Mindegyik valakihez kötődő. Volt drága muchás bögrém, amit barátnőm negyvenedik születésnapján vettem Fehérváron. Olyan is, ami még a nagyikámé volt. Olyan, amivel bögretesók voltunk a barátnőimmel és karácsonyra adtuk egymásnak. Volt egy kanál, amit nagyon szerettem. Az egyetemről hoztam el. Az AVON-ban lehetett kapni a mellrák elleni harcot támogatta, aki megvette. Félbehajtott szalagos volt a teteje.

Mostanában azt szerettem, hogy forró tejbe készítse a gép a kávét és üvegpohárba. Nem annyira erősen és 1/3 kávéval. Szép csíkos maradt mindig, ha lassan tettem bele a szalagos kanalat. Alul a tej és utána a kávé átmenetesen. A tetejére tejszínhab került. Szerettem szórni rá amarettós kávéízesítőt. A Lidl-ben lehetett olyat venni karácsonykor. Elhatároztam, hogy jövőre több olyannal is veszek.

Szerettem mindig megvárni Szabit a kávéval. Nekem nagyon fontos volt, hogy közösen hallgassunk reggelente a kávénk fölött. Akkor is, ha ő éjszaka dolgozott és délelőtt csak 11 órakor kávézott először. Akkor inkább ittam még egy kávét vele is.

A kertben kialakítottam „nálamPárizst”, ami egy párizsi hangulatú, művészi kiülő két ember részére. Olyan, ahol esőben is kint lehet ülni, mert van felette tető. Egy csillár volt felszerelve oda, hogy tényleg jó legyen a hangulata.

Kiülhettünk oda is “nálamPárizsba”. Mi mégis a bejárati ajtóban, a lépcsőn üldögélve szerettünk kávézni. Amint lehetett, kiültünk oda. A hátunkat az ajtónak támasztva. Néztük a tavat és a gyönyörű kertet. Talán így sokkal szebben nőttek a rózsák, hogy minden reggel szeretettel néztük őket. A kiürült bögrét mindig a kinti lámpás tetejére tettük. Az volt ott a kis asztalka.

Ha egyedül voltam, akkor is oda ültem. Nagyon szeretem ezeket a csendes pillanatokat megélni. Abban Szabi is nagyon jó volt. Csak csendben nézni egy kávé fölött. Igazi békés, hétköznapi, szépen megélt pillanatok voltak nekem. Szerintem Szabinak is, de ezt én nem tudom megmondani.

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük