Pár napja arra ébredtem, hogy nem tudok tovább üldögélni anyumék vendégszobájában. Tennem kell valamit ez ellen a hab ellen, ami bevon. A tehetetlenség érzése kezd rámtelepedni és lehúz. Olyan mintha nem lenne kezem, lábam, csak valami fekete lyuk. A semmi. A feje tetején áll minden. Valahogy fordítva látom a világot, ahhoz képest, ahogy eddig láttam.

Nem vagyok hajlandó engedni magam neki!

Úgy érzem, hogy bőven elég dolgot letépett rólam ez a válás téma. Még szét is csússzak? Egyszerűen tennem kell valamit. Széttépni, levenni átlépni rajta. Kilépni belőle és menni tovább. Elfogadom, hogy máshogy és másik úton. De az erőm az enyém. Azzal szeretnék menni. Választom az erőmet!

Egyik hajnalban el kellett mennem futni, tenni valamit a tehetetlenség érzése ellen. Tudni, hogy még élek és létezem.

Nagyon rossz a kondim, így futásnak nehezen hívható, de 14 km-et kocogtam és sétáltam. Érezni akartam, hogy kiszakad a tüdőm és ver a szívem és zuborog a vérem. Lüktetett a fejem. Az egész testem tűzben égett. De égett!!! Voltam és léteztem. Megszűnt a semmi. Minden egy élő, küzdő valami volt! Minden porcikámban éreztem ezt.
Valamiféle düh is felszakadt belőlem. Végre. Ez nem az a langyos, habos valami volt. Küzdöttem a kilométerek ellen. Mintha a belső és külső démonaimmal is küzdöttem volna közben.

Talán átfordul valami. A pszichológusok biztos tudnák, hogy mi. Én csak azt érzem, hogy ez ma más. Nem tudom mi ez, de jó volt érezni az erőmet. Még akkor is, ha a béna mackónadrágomban voltam, röcögő pocival, alig kaptam levegőt és tele volt a Duna-part menő futókkal.

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük