Azt mondják, hogy az élet a legjobb gyógyító- és tanító mester. Hát én belevetettem magam. Nem is írtam posztokat sem több mint egy hónapja… Nem tudom, hogy menekülés-e ez részemről. Ha igen, akkor biztos meg fogom magamnak bocsátani… az égieknél meg már amúgy is jól áll a szénám ilyen témában… Nekem inkább gyógyulás az élet most minden pörgésével és felszínével, de mélységeivel is.
Valahol tudtam, de soha nem gondoltam rá, hogy mennyi értékes nő van az életemben. Most lett lehetőségem megtapasztalni. Keresnek, hívnak, megtartanak szeretetben a nők. A barátnőim, a régi munkatársak. Finom, nyári pillanatok. Kultúra, művészet. Női elvonulások. Tudatosság fesztiválok, meditációk. Értékes gondolatok, csendek, csacsogások, nevetések. Két hónapja szinte alig voltam otthon.
Otthon… abban a szobában, ahol most lakom anyuméknál. Egyik fesztivál után, mikor hazamentem, csendben ültem a nyitott ablaknál és csak néztem a holdfényes utcánkban a fákat, akkor érkeztem meg először oda, otthonra. A szoba és a ház a régi lett, ahol felnőttem. Végre már nem az a ház volt, ami fájón arra a másikra emlékeztet.. A rózsák már nem azt mondták, hogy otthagytam amazokat, a kedveseket. Anyum konyhája egy befogadó kuckó lett, ahol egészséges ételek készülnek és nem az, ahol én nem lehetek háziasszony. Anyu nem egy nő, aki meg tudta tartani a férjét. És apum nem az a férj, aki kitartott a felesége mellett. Hirtelen már nem arculcsapás a lélegzés. Kezdik visszanyerni az értelmüket a kapcsolataim, a környezetem és az életem. Bár még fáj.
Valami megváltozott, lecsendesedett és kezd finomodni a lelkemben és ez talán maga az élet. Nem tettem semmit. Csupán flow-ban léteztem az elmúlt hetekben. Sírtam, ha az jött, nevettem ha az. Csendben voltam, elfogadtam, befogadtam. De semmit sem fogadtam meg! És nem kovácsoltam terveket. Csupán léteztem, úgy ahogy egy könnyű nyári éjszaka van a maga sötétségével, árnyaival, de illataival és tücsökciripelésével együtt.
Az élet gyógyít, ha engedjük…
Hozzászólások