Reggel bementem Pa-hoz a kórházba. Az ágya melletti székben aludt. Már a nappali ruhájában, de szépen betakarva. Megcirógattam a karját, de nem ébredt fel.
Van ott a kórteremben egy nagy kényelmes karosszék. A látogatóknak van ott. Hát szépen halkan odatettem Pa mellé. Levettem a cipőm és bevackoltam abba a nagy szürke karosszékbe. Őriztem Pa álmát. Részese lettem az itteni kórházi pillanatoknak. Jövés-menésnek. Duruzsolásnak. Mindenki mosolygott rám, aki elment mellettünk. Béke volt és csend.
Azon gondolkodtam, hogy mivel más itt egy kórház mint otthon? Itt szinte egy légtér minden, mégis valahogy privát. Együtt vannak az emberek. Nagyon sok ápoló és kisegítő személyzet van. Nyugodtak. Sürögnek-forognak. Kedvesek és mosolygósak. Bár a mosolyt otthon is mindig tapasztaltam. Itt valahogy otthonosabb. Nem annyira kórházas.
Például itt van kórházi rádió. Minden beteg kérhet kedvenc számot. Akár többet is. Elkérik a nevét és ha szeretné, akkor este vacsora után és elalvás előtt, amikor a kívánságműsor megy, akkor bemondják, hogy melyik beteg kérésére szól a következő szám. Nagyon tetszik. Pa a Thank you for the music ABBA számot kérte legutóbb. De nem emlékezett rá, hogy bemondták-e a nevét és lejátszották-e, mert elaludt a műsor alatt.
Ez a karossszék is itt annyira más mint otthon. Olyan puha kényelmes. Az otthoni kórházakban nem gondolnak arra, hogy akár a látogatóknak is jó lehet így bevackolni… Lehet kicsit én is elaludtam. Nem tudom mennyi időre. Mikor felnéztem, Pa mosolygott rám.
Hozzászólások