Szakrális női elvonuláson voltam az elmúlt három napban. Nagyon mély, megtartó élményben volt részünk. Azt érzem, hogy keresek valamit. Magamban mélyen. Vagy talán ez a valami keres engem… nem tudom.
Azt is érzem, hogy ezt az utat csakis nőkkel lehet bejárnom. Mintha misztérium kapuk lennének, ahol a nőtársaink a kapuőrök…
Most, hogy újra egyedülálló vagyok és azon gondolkodom, hogy férfiak érkeznek majd ilyen, vagy olyan módon az életembe feljöttek a tinédzserkori élményeim. Olyan érdekes ahhoz az Anitához kapcsolódni. Mennyi álmom, vágyam és elvárásom volt akkor még…
Azt érzem, hogy ezek az elvárások teljes mértékben kielégítést nyertek. Lett nagy viharos és csendes szép szerelmem is, csodálatos fiam, csendes, békés hosszú párkapcsolatom. Saját kezeimmel kialakított otthonom. Mindegyik minőség a részem lett valahogyan. Szélesítette bennem azt, amit a nőségemmel megálmodtam kislánykoromban. Mélyen bennem élnek és a részeim. Ha fizikálisan nincsenek is jelen, mégis az enyémek, így lettem én ilyen nő, amilyen vagyok most.
Negyven éves múltam. Azt érzem, hogy végre szabad vagyok a gyerekkori elvárásaimtól. Azt is érzem, hogy nem elvárásokkal szeretnék menni a következő éveimben. Talán várásokkal igen. Mély csenddel és érzékeléssel. Női jelenléttel. Szabadon. Kevesebb gondolattal és érzéssel. Jobban a testem érzékelésén át. Megszeretve a hibáimat, az árnyaimat. Velük együtt közösen menni egy mély, misztériumokkal teli úton. Megérteni, befogadni a férfit. Úgy ahogy ő van. Nemet mondani arra, amit nem érzek szívem mélyén is igennek. Nem gondolkodni azon, hogy miért van így. Csak haladni a női úton. Finoman egyik pillanatról a másikra.
Ezt választom… mert van választás mindig…
Hozzászólások