Ma anyu szülinapját ünnepeljük. Terítek. És megáll a kezem a levegőben. Szabi helyére nem kell tányért tennem, mert nem lesz itt. Mert most mellettem nem kell tányér az asztalra…
Az asztalfőn anya és apa ülnek. Fiam apámtól jobbkézre. Igaziból azért, hogy kézre álljon, ha kell neki egy tasli, mert nem tud viselkedni. Még soha nem kellett tasli. Tud viselkedni.
Balra apámtól az pedig Szabi helye, mert ők mindig jókat beszélgettek az ilyen családi alkalmakon. Így az lett az ő helye. Most ott nem lesz senki. Tányért sem tettem. Csak furcsa. Megint egy akadály, amit meg kell lépnem. Egy űr, amit egyelőre nem akarom, hogy bármi is betöltsön.
Nekem fontos az, hogy ki hol ül az asztalnál. Fontos az, hogy az onnantól kezdve az ő helye.
Emlékszem, hogy a nagyapám mindig így ült az asztalnál, hogy háttal az ablaknak és ő látta, hogy ki jön be a konyhába. Az ő helyén ülni olyan jó volt…
Ha a mamáméknál aludtam és reggel nagyapám már pecázott a Dunán, akkor én mindig oda akartam ülni az ő helyére. Mintha valami trónszéken ültem volna, a nagyapám – az öreg király – palástjába burkolózva. Egészen addig lehettem ott, amíg a nagyapám be nem lépett a konyhába. Akkor a nagyanyám lesepert onnan, hogy eredjek a helyemre. A helyemen is jó volt. Nagyapám mindig csinált nekem katonákat kenyérből és szalonnából. Szépen sorakoztak és azt ettem.
Szóval a helyek tekintetében a családunkban mindig rend volt. Ez olyan mélyen lett bennem, hogy később, ha hallottam, hogy jön a nagyapám, én magamtól ugrottam fel és adtam át a helyem. Ez természetes volt. Nem elvárás és félelem, hanem rend. Nagyapám csibészesen csillogó szemmel nyugtázta ezt. Egyszem unoka voltam. Szeretett. És szerette a rendet is. Elment. Elmennek emberek és üresen maradnak helyek….
Hozzászólások